CSALÁDI FOTÓZÁS

A nagymamám egész életében minden apró emléket megőrzött. Apukám első kis babacsörgőjét, a gyertyát a harmadik születésnapi tortámról, a faágat, amit ötévesen mikrofonnak használtam, amikor énekesnőnek készültem, a radírdarabot, amit gyerekként a testvérem gyűjtött. Most már az én gyerekeim apró dolgait is kincsként őrzi. Az első babazoknit, egy megrágott kis játékot – csak azért, mert ott vannak rajta az apró fognyomok.

Gyerekként ezen még mosolyogtam, de ma már pontosan értem, mit jelent ez neki.

Én a fényképekkel lettem így.

Ha egyszer megöregedve a karosszékemben ülök majd, szeretném pontosan látni a kislányaim baracktól maszatos arcát kétévesen. A kunkori kis babahajukat, ami pont ugyanolyan már soha többé nem lesz. A csodálkozó, mindenre kíváncsi tekintetüket, amikor egy katicát vagy egy virágot vizsgálnak. Igen, még a duzzogó kis arcukat is, amikor valami nem úgy történik, ahogy szeretnék.

Szeretném látni a szeretettel teli köteléket, ami összeköt minket, mint család. És azt a gyermeki, ártatlan varázsvilágot, ahová egy kis időre minket, szülőket is beengednek.

Nekem ezek a csodapillanatok.